Bejelentés



Életvirága

MENÜ









Az ősi magyarság istenhite


„Őstörténetünk egyetlen részével sem foglalkoztak annyit, mint ősi hiedelemvilágunkkal és ősvallásunkkal. Vallásunk nyomait megtaláljuk Szent István, Szent László, Könyves Kálmán dekrétumaiban; megismerjük a boszorkányvilágot, a gonosznak körülszántását és a kolompolással való távoltartását, az állatok betegségének elűzését, a betegséget-megelőző tűzgyújtást, a szerelmi- és termésvarázslatokat és a madarak hangjaiból való következtetést. A XVI. században Bornemissza Péter (1535-1585) Ördögi kísértetek címmel ír a Luca-napi dorgálásokról és az óvónevek használatáról, Félegyházi Tamás (1540-1586) a halotti torról és a lelkek megváltásáról értekezik, Méliusz Juhász Péter (1536-1572) írásaiban a babona és a kuruzslás kerül említésre, majd Ilosvai Selymes Péter (1548-1574), Beythe András (1564-?) Comenius János Ámos (1592-1670) írnak a garabonciásokról, bűbájosokról és a kuruzslásokról. Nadányi János (1643-1707) a vérállító colonokról és a családi élet babonáiról, Apáczai Csere János (1625-1659) a mágikus varázslatokról, Esterházy Ferenc a békakőről és Bod Péter (1712-1769) a gazdasági élet praktikáiról tudósít. Összefoglaló munkát Otrokocsi Fóris Ferenc (1648-1718) és Cornides Dániel (1732-1787) írnak; ez utóbbinál olvassuk: "Semmi kétségem afelől, hogy a magyarok csak egy istent imádtak". A Kisfaludy Társaság pályázati felhívására Kállay Ferenc (1790-1861), Ipolyi Arnold (1823-1886), Csengery Antal (1822-1880), Kálmány Lajos (1852-1919) és Kandra Kabos (1843-1905) nyújtanak be pályamunkákat. A legjelentősebb Ipolyi Arnold 1854-ben megjelent Magyar mitológiája, amelyben "megmentette" az ő korában még található ősvallásunk nyomait.

Ezután a magyarság ősvallásának kutatása tévútra tért, mivel "hivatalos" kutatóink (Munkácsi Bernát, Vikár Béla stb.) a finnugorok - amúgy igen értékes és érdekes - Kalevala-problematikájával kezdtek el foglalkozni, ehhez azonban a magyar ősvallásnak semmi köze sem volt. Diószegi Vilmos (1923-1972) a szibériai sámánkutatásban elévülhetetlen magyar- és nemzetközi érdemeket szerzett, kisebb képességű utódai azonban a sámánkutatást kritika nélkül az ősmagyarok vallásává téve hosszabb időre tévútra vitték őseink vallásának kutatását. A kitérő idején a hagyományos gyűjtőmunka is tovább folyt; Zlinszky Aladár (1864-1941), Róheim Géza (1891-1953), Marót Károly (18855-1963), Szendrey Zsigmond (1879-1943), Szendrey Ákos (1902-1965), Dömötör Sándor, Manga János, László Gyula, ifj. Kodolányi János, Vajda László, Dienes István és sokan mások értékes rész-munkákat közöltek és egy részük folyamatosan közölnek.

osmagyarok_konyhalya_gesta_hungarorum.jpgMiért olvasható a Gesta Hungarorumban, hogy "Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre". ("Isten" szavunk "Ősök Istene"=Es-Ten, ami egyes török népeknél osten változatban fordul elő).

A honfoglalás előtti magyar hitvilág a honfoglalást követő változások (az új társadalmi-gazdasági rend, a kereszténység felvétele) következtében elvesztette egységét. Egy részük nyomtalanul elpusztult, másrészük megmaradt és/vagy "babonává" süllyedt, vagy teljesen elvesztette jelentőségét. De miért vannak tele mitológiáink, meséink, az írott források és a népszokások ősi istenfogalmunkkal, az égben lakozó Istennel, ahonnan figyeli a világ folyását, noha néha neki tulajdonítják villámszóró funkcióját "istennyila", "mennykő" formájában?

Ami még ősi hitvilágunkból megmaradt, azt népmeséink, mondavilágunk és népművészetünk őrzi. Népi hagyatékunkban megjelenik az ördög mint teremtő (demiurgos, a világ teremtése a tengerből felhozott homokból, a Nap és a Hold elrablása és megszerzése, a pünkösdi király, a bikafékezés, a táltosparipa, a sokfejű sárkány, stb.)

Férfi istenalakunk:

„magyarok Istene”. Az ősi magyar mitologikus istenhitnek főalakja a többféleképpen megnevezett Teremtő, az Isten vagy az Úr, a népi szóhasználatban az Úristen, az Öregisten vagy Atyaisten. Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kézben tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is. Az ázsiai népek istenüket férfi formában testesítik meg.

Bár a kereszténységet népünkre ráerőltetők ősi vallásunk elemeit igyekeztek eltörölni, annak egy része a keresztény ünnepekben és liturgiában tovább élt. Középkori templomainkban nyomára bukkanunk a fény és árnyék, a jó és a gonosz küzdelmének. A kereszténység ünnepeit szinte kivétel nélkül visszavezethetjük és megtalálhatjuk a természeti népek műveltségében. Krisztus feltámadásának előképe a sumer Innin, a világ teremtése az ugyancsak sumer Enkinek ember-gyúrása, de ősi jelkép a piros tojás, a húsvéti locsolkodás, a körmenetek stb.

Női istenalakunk:

osmagyar_konyhaja_boldogasszony.jpg- Boldogasszony. Ősi hitvilágunkban megjelenik egy talányos rendeltetésű, nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya. Fogalma Belső- Ázsiába nyúlik vissza. Szent István azért tudta az országát Szűz Máriának felajánlani és ezt a felajánlást a magyarokkal elfogadtatni, mert a hitvilágunkban szereplő Boldogasszony - Babba - fogalma közel állt a katolikus Szűz Mária fogalmához. Mindkettőnél nem egyszerűen asszonyról van szó, hanem egy életet adó személyről. A szeplőtelen fogantatáshoz igen hasonló mitológiánk Emeséje is, éppen ezért mi magyarok Máriát Szűz Máriának nevezzük, holott őt az európai kereszténység Szent Máriának (Heilige Marianak, Santa Marianak stb.) nevezi. Őseink istenanyja nem az európaiak által ábrázolt Holdon, hanem a Napon, illetve a Napot szimbolizáló kereszten áll. Szent Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos, fenséges mennyei asszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Mária- kultusszá, és akinek költői neve sem látszott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Ekkor választotta ki Szent Gellért a "Napba öltözött asszony" bibliai idézetét az udvar előtt tartott prédikációjának témájául.

Népünk hét "Boldogasszonyt" tisztel, akik között legnagyobbnak a Nagyboldogasszonyt tartja. Ennek "leányai" a többi boldogasszonyok (szülő-, fájdalmas-, gyertyaszentelő-, sarlós-, segítő- és havi), de ismerik a "Szűz Kisasszonyt" is. A néphit a Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Szűz Máriával, jóllehet a keresztény hittan erről nem szól. Kálmány Lajos, aki Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya című kötetét 1885-ben adta ki, a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszony gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira, akit Huszka József Asztarte-Boldogasszonynak nevezett. A magyar népművészetben együtt találjuk a sumer Baú istenasszonyt és a belső-ázsiai Boldogasszonyt, amint trónszékén ott ül a baúkoronás nőalak fodros ruhában, szimbóluma az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg, melyek jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Az ősmagyar Babba, a "születést adó" és a sumer Bau, az "élelemadó" alakja népünknél immár összemosódik Szűz Mária alakjával. A Boldogasszony füveket népünk Nagyboldogasszony napján a templomba viszi megszentelni, ezeket a füveket a halott mellé teszik a koporsóba. A megszentelt ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. De funkciója van a Boldogasszony hajának, tenyerének, cipellőjének stb. elnevezett gyógynövényeknek is. Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett "lagashi címer" állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő sas, de mellette ott látjuk őseink totemmadarát a turult is.

Csíksomlyó ősi, kereszténység előtti zarándokhelye a magyarságnak. Úrasszonya, a Napbaöltözött, akit a csíki székelyek, a gyimesi csángók és Moldova csángóságának egy része Babba Mariának nevez, akiben őshitünk istenasszonya és Szűz Mária alakja keveredik. Szent László - a Képes Krónika tanúsága szerint - a magyarság fényes állatát, a csodaszarvast testvére, Géza előtt angyalnak nevezi a mogyoródi dombon. Nem tüntette el a szarvast, csupán új tartalommal öltöztette fel. Népünk elfogadta e változatlan változást, mert királyainkban a nagy hun király, Attila és Árpád örökösét látta. A dozmati regősénekben a szarvas Isten küldötte "szent angyalaként" jelenik meg.

Mivel ételeink szakrális mivoltát és összetevőit szeretnénk megérteni, kicsit bele kell ásnunk magunkat az ősvallás összetevőibe is.

Ősvallásunk világképe

osmagyar_konyhaja_hitvilag.jpg

Őseink életében jelentős szerepet játszottak az elhalt ősök, kiknek lelke hitük szerint jószelleme volt leszármazottainak. Tiszteletükkel függött össze az állandóan égő nemzetségi tűzhely, a különféle temetkezési szertartások és az emléktorok. Róluk emlékeztek meg őseink tűzre vetve az étel első darabját és az ital első cseppjét. A sötétség hatalmainak őseink hite szerint az igazi ideje az éjszaka. Elűzésük legjobb fegyvere a Nap tükre, a melegítő és világító tűz, amiben őseink tanyáznak, ezért nem szabad a tűznek kialudni. A tűzhely körül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket Szent Gellért "szkíta bálványoknak" nevezett. Ezeket a mély értelmű és éltető szimbólumokat alacsonyította le az európai "kultúra" "tűzimádássá" és "bálványimádássá". A halottal vele temették használati tárgyait és lelkének kiengeszteléseként halotti tort ültek. A család őseinknél annyira megbonthatatlan egység volt, hogy az a túlvilágon is folytatódott. Őseink szerint az égi hatalmak nem mások, mint őseik szelleme. A nagycsalád munkamegosztása hitük szerint a túlvilágon is folytatódott: a férfiak a Nap és a Hold pályájával törődtek, az asszonyok az élet vízére és a születendő gyermek lelkére ügyeltek. A becsületes embernek hét ősét kellett ismernie. A kereszténység felvételével az égi nagycsaládok rétegei lassan a múltba vesztek és kialakult belőlük a rétegekre osztott mennyország. Az alsó rétegekben lakik az isteni lények többsége, felfelé haladva egyre kevesebb lény tartózkodik, míg legfelül székel az Úristen. Ehhez a világos rendhez járul még hozzá a teremtéssel kapcsolatos hitvilágunk, miszerint ami létezik, azt teremtett dolognak képzeljük.

A természeti elemek és a világot benépesítő lények

* A felsőbb lények közül kiemelhetjük a tündéreket, akik a csodás szépségű arany boldoghonban, Tündérországban, túl az Operenciás tengeren laknak. A tündérek a csodálatos világban az emberiség, a természet, a föld jótevő anyáiként jelennek meg, kik a halandókat kegyelve, látogatva boldogító munkával és művészettel áldják meg.
* Van mitológiánkban "szépasszony", "kisasszony", de rosszindulatú tündér is.
* Ősi hiedelemvilágunk csodálatos állatlénye a belső-ázsiai sárkány.
* A lidérc alakjában afféle tűzmanót vélnek felfedezni, aki a kulcslyukon is befér.
* A táltosló népmeséink vitézeinek elengedhetetlen társa és segédje, aki gazdájának tanácsot ad és mindenben segíti őt.
* Az elemek közül a tűznek őseinknél különösen jelentős szerepe van; ez meleget ad és éltet. Ott van a születéskor, a házasságánál és a halálnál.
* A víz az élethez nélkülözhetetlen, ezért tiszteletük tárgya volt.
* A föld azon jótevő anya, amelynek méhéből minden ered, amelyben minden tenyészik, nő, gyümölcsöz, és amelybe minden visszatér.
* A lég (levegő, lehelet, szél, szellő, szellet, lélek, szellem) az istenség és az emberek közötti elem, illetve az istenségek, az emberfeletti lények eleme, régi nyelven: levegőég, amelyben jár a tündér és táncolnak a boszorkányok, repked a sárkány, a lidérc és a táltos paripa.

Az égig érő fa (életfa vagy világfa)

- Népművészetünk leggyakoribb jelképe. Az életfa ágainak és virágainak a száma szigorúan megszabott, legelterjedtebb a hármas elosztás, de találkozunk annak többszörösével is. E fa ágai között ott van a Nap (a férfi), a Hold (a nő szimbóluma). Nemegyszer az életfa az évente kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki. Az égig érő fa képzetét a török népek mind ismerik a következő elképzelés szerint: van a világon egy csodálatos fa, amelynek kilenc elhajló ága van. Ha az ágak elkezdenek kavarogni, abból támad a szél. Olyan csodálatos fa ez, hogy nemcsak a Hold jár el az ágai között, hanem a Nap is. A csodálatos fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományban jártas ember találhatja meg, a közönséges ember csak hírét hallja, de látni nem láthatja.

osmagyar_konyhaja_vilagfa.jpg

A magyar hiedelemvilág "csudálatos fája", "égigérő" vagy "tetejetlen" fája nem egyéb, mint a táltoshitű népek világfája, amely összeköti az alsó (a földalatti-), a középső (a földi-) és a felső (túl-)világot. Az Égig érő fa csodálatos népmeséinkben is megmaradt. Az égigérő fa motívumát elszigetelt, Európában csak magyar területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk.

A Nap kultusza

- Az égitestek közül a Nap kultusza jelentős volt már az egyiptomiaknál, a szkítáknál, a hunoknál és a török népeknél. Megünnepelték a Nap feljöttét és a tavaszi napéjegyenlőséget. Őseink kötődése a Naphoz szorosabb volt, mint manapság; a fény jelentette számukra az életet és az igazságot. Vezetőik szimbóluma a Nap volt; a "kündü" szó annyit jelent, mint Nap fia. Az égi frigynek a mintájára a földi házaséletben a Nap szerepe az erősebb, természetesebb és ellenálló férfié, a Hold alak- és fényváltoztató szerepe pedig a nőé. Az ősi Nap-jelek ott díszelegnek a kapukon, a házormokon, a fejfákon és a kézimunkákon, kerekes változatát a nép "naprózsának" mondja. A napjel ősi tartalmát a nép elfelejtette, de formáit hagyományaiban konzerválta.

A Hold

A Nap fényével szemben az éj félelmeit, borzalmait a Hold enyhítette, amely alakváltozásai, időleges eltűnése és az ezzel járó sötétség révén tiszteletreméltóvá vált. A Hold őseinknél az anyaméhet, az örök emberi megújulást szimbolizálta; a Holdon elhelyezett életfa is ennek a jelképe.

A magyar népművészetben máig megtalálhatjuk ezt az ősi szellemvilágot, amit a kíváncsi és nem értő szemek elől virág- és állatalakokba, növényi kompozíciókba rejtett.

Test és lélek kapcsolata

A magyarok ősei a testet és a lelket megkülönböztették; erre utal, hogy létezett külön szó a lélekre és e kifejezés bizonyos kapcsolatban áll a lehelettel. A lélek továbbélésére utalnak a halotti torok és a temetési szertartások. Őseink szép mítosza volt, hogy a születésre várók lelke a túlvilágon az életfa ágán lakozik, onnét száll le a földi létbe, és a test halála után oda tér vissza. Ezért megkülönböztették

* a testlelket, amely a testben levő minden élettani, szellemi, érzelmi és értelmi működés fogalma,
* a szabadlelket, ami az egyénnek a testen kívüli megjelenési formája, második énje, amely alkalmilag el is válhat a testtől,
* az álomlelket, amely az embernek nem cselekvő állapotában (álmában) mutatkozik meg, a halotti lelket, amely a halál után a föld alatti másvilágon tartózkodik,
* valamint a fejlelket, amely az ember fejében fészkel.

E lélek- hit népünkben a mai napig él; ha meghal valaki, az ablakokat kinyitják, hogy megkönnyítsék a lélek távozását. Voltak őseinknek szent helyei, ahol imádkoztak, esetleg kérték a természet erőit jó termésre, esőre vagy másra. Az áldozatok bemutatásáról már Anonymustól is szerezhetünk ismereteket: "Tarcal hegyén kövér lóval áldoztak" és Ungvárt bevévén "a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be". Áldozatokról a Kínai Évkönyvek a hsziungnúkkal kapcsolatban is tesznek említést. Nagy eseményekkor fehér lovat áldoztak a Főistennek. Az áldozatok csökevényes maradványa az, amikor italozás előtt parasztjaink a pálinkából ujjukkal néhány cseppet a földre fröccsentenek. Ősi ázsiai színes- és egységes hitvilágunk csökevényei a magyar nép képzeletében élő, a mesterségüket tanuló garabonciások, hazajáró halottak és gonosz kísértetek, "tudományosok", halottlátók, embert és állatot megrontó boszorkányok és bábaboszorkányok.

Sámán vagy táltos?

„Irányított őstörténetünk egyik legnagyobb csúsztatása az, hogy Szibériában és másutt valóban létező sámánokat önkényesen összemosták őseink tudós gyógyító embereivel, a táltosokkal, márpedig őseink soha olyan területen nem tartózkodtak, ahol sámánok éltek volna. Jogos a "sámánkutatás" Szibériában, csakhogy a magyarok ősei sohasem jártak ott. Ezen összemosás gyökereit abban kereshetjük, hogy őseink papjainál valóban voltak olyan tulajdonságok - kiválasztottság, "szakmabeli" ismeretek tudatos megszerzése stb, - amelyek a sámánoknál is megvoltak, a kettőjük közötti különbség azonban igen nagy. A marxista őstörténet azt hirdette, hogy a magyarok őseinek a vallása a sámánizmus volt, holott az nem tekinthető vallásnak. A vallásokra ugyanis bizonyos strukturális jegyek a jellemzőek, legfontosabb a vallási tudat, az istenhit (ideológia) és a mitológia. Emellett, de csak másodikként említendő a kultusz, azaz rítus, majd a függőségi érzések és a szociális szervezet. A sámánizmusnak azonban nincs egységes ideológiája, különböző mitológiákkal rendelkező népeknél fordul elő, nincs dogmatikája és teológiája. Leglátványosabb és kiemelkedő része a szertartás (a rítus, a "sámánkodás"), mely összefonódik a törzsi kultuszokkal és nem önálló, azaz a kultusznak nincs társadalmi szervezete. A szibériai sámán az a személy, aki - jelképesen - közvetít az emberek világa és a szellemek vagy lelkek elképzelt világa között. Legfontosabb jellemzője, hogy elő tudja idézni az extázist, melynek során megváltozott tudatállapotba került. A sámán extázisa előidézésére narkotikumokat, kenderfüstöt vagy gombákat használ, "sámánkodásait" szaggatott szarvasbőrruhában végzi, fején sámánkoronát visel és sajátos hangszerén dobol. Sámánjai voltak a lappoknak, az obi-ugoroknak, a madzsu-tunguz népeknek, a paleo-szibériai keteknek, korjákoknak, csukcsoknak, jukagíroknak, de sem az iráni népeknél, sem a belső-ázsiai hunoknál, ujguroknál és türk népeknél ilyenek létezéséről nincs tudomásunk.

osmagyar_konyhaja_taltos.jpg

Ezzel szemben őseinknek a természettudományokban járatos, tudós, gyógyító papjaik - táltosaik - voltak. A gyógyítást végző tudós és a varázslatot űzni akaró sámán között óriási a különbség. A táltoshoz hozzátartozik a tudás, a másikról való gondoskodás (tehát a gyógyítás), a természetfölötti erők (gyógyfüvek, sugárzások stb.) felismerése és használata. Ősvallásunk papjairól Theophylaktosz írja, hogy "a türköknek papjaik vannak". 1046-ban Péter király ellen fellázadt Vata fia János "táltosokat gyűjtött maga köré, akik éneket zengtek az új hit ellen". Honfoglaló őseink táltosai rendkívül nagy tudás birtokában voltak; mint a törzs legszűkebb vezetőrétegéhez szorosan hozzátartozóknak, módjukban állt más kultúrák vallásaiból, papjaik tudásából a lehető legtöbbet eltanulva magukévá tenniük. Talán úgy is mondhatnánk, hogy a táltosok azok a nagy tudású emberek, akik a magyarság "kusza és véletlenszerű" szellemvilágát a Magyarok Istene alá rendezik. Őseink táltosai Belső- Ázsiától a Kárpát- medencéig megtartva ősi feladataikat sokat változtak, ma úgy mondanánk "modernizálódtak". A táltosok szerepe Európába érve fokozatosan halványodott, de a hagyomány gyökerei olyan mélyek, hogy bizonyos formában máig fennmaradtak; füvesasszonyok, javasasszonyok és jövendőmondók személyében; a táltosok egy-egy részfeladatát ők viszik tovább, asztrológiai ismereteiket az Alföld pásztorai hasznosították, termékenység- rítusuk pedig néphagyománnyá vált. Tevékenységükből sokat megőrzött a néphagyomány; legmarkánsabban a regősök ritmikus ütemű éneklésében vagy a busó-táncokban és a sokáig élő garabonciás diák személyében lelhetők fel nyomai, de szokásaink, nyelvi fordulataink, sőt néhány régi helynevünk is őrzik személyüket. Ez a hitvilág semmiképpen sem nevezhető "primitívnek", hanem a valóságnak az adott körülményekhez való alkalmazkodásának tekinthető, mely a természettel, az ismeretlennel való szoros kapcsolatból ered.

Ha többet nem is tudunk vagy értünk meg a táltosok szerepét és az István-kori társadalom felépítését illetően, akkor is feltehetjük a kérdést, hogy történelmünk talán legellentmondásosabb alakja, Koppány, valóban a pogányság maradiságát testesítette meg, vagy katonai puccsot próbált megakadályozni? Pogányok voltunk-e egyáltalán, vagy csak más módon és keretek között, évezredes hagyományokra támaszkodva tiszteltük Istent és egymást?

„A magyarság megnyerése vagy elvesztése a katolikus egyház számára azért is létkérdés volt, mert egy olyan erős nép, mint a honfoglaló magyar, mindenképpen térképformáló erővel rendelkezett.

Az eltűnt táltos szerepe egy ősi hitvilág pusztulásának tragikus jele. A magyarság táltosai is arra a sorsra jutottak, mint a magyarok közül sokszor annyian. Egy részük abbahagyta az ősi gyakorlatot és a kereszténységet fölvéve igyekezett beilleszkedni az új, számára idegen társadalomba, más részük, aki ellenállt, kivégeztetett. Nem jelent meg többé "táltosló" és természetes okokkal magyarázták a lidérceket és a sokat jelentő szimbólumokból "díszítőelemek" váltak. A halottakat keresztény módon útravaló nélkül temették el, és nem tették mellé használati tárgyait, fegyvereit. Az sem lett fontos, hogy a halott a felkelő Nap felé tekintsen. Az ősi hagyomány a civilizált Európában "babonává" minősült …”



…az ősmagyarok pedig pogánnyá, akik nyereg alatt puhították a húst…

Hogy ezt mennyire tették, vagy sem, és tudásuknak vagy hitüknek megfelelően mit ehettek, vagy sem, azt a következő részben fogom boncolgatni.



Forrás: Kiszely István: A magyar nép eredete és ősi kultúrája (I. II. kötet)

Forrás: http://antalvali.com/az-osmagyarok-konyhaja-2-resz.html#osmagyar_konyha_noi_istenalak















Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!